2008. 05. 11.
Teljesen egyértelműen tudom. Nem szeretem Tamást.
Ez rossz. Ez fáj. De ez már nem szerelem.
Ettől függetlenül vele fogok maradni. Nem azért, mert félek egyedül lenni. És nem is egy jobbat várok, hogy majd akkor váltsak.
Vele maradok. Hozzá megyek feleségül. Gyereket szülök neki.
Talán teljesen boldog nem leszek. De remélem, ő igen.
Miért?
Mert ezt kell tennem. Így segíthetek a legtöbbet a szüleimnek. Így lesz jó a gyerekeimnek. Így lesz a legjobb mindenkinek.
Igen. Szükségem van rá.
Mellette biztos jövőm van. Olyan, ami jó. Olyan, amilyet mindenki szeretne. Olyan, amelyről mindenki álmodozik. Igen. Nekem olyan lesz.
Mi van a szerelemmel?
Mi lenne?
Előbb-utóbb minden szerelem elmúlik, átalakul. Ezt élem én most meg. Kicsit nehezen.
És?
Egy hónapja nem láttam ŐT. De nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Hogy ne hiányozna.
És most mi van?
Céda vagyok? Csalfa? Számító?
Szerintem egyik sem.
ŐT is el fogom felejteni idővel.
Viszont Tamás mindig velem lesz.
Nem érzem magam számítónak. Nem élősködök rajta: Nem szeretem, ha sokat költ rám. Ha van pénzem, beszállok a rezsibe (annak ellenére, hogy ő nem akarja). Főzök, mosok rá. Csinosítgatom az otthonunkat. Próbálom boldoggá tenni. Nem csak elvárok. Adok is.
Ha vége lenne?
Tamás összetörne. Megviselné. Kikészítené. Legalább egy fél évre.
Én meg mehetnék a híd alá. Egy fél évig közutálat tárgya lennék.
Nem akarom, hogy boldogtalan legyen. Nem akarom bántani. Nem akarok neki fájdalmat okozni.